Főoldal

 Cangás hírek

    Boros hírek

  BringaTó videók

BringaBor videók

   László Sándort aznap kedvenc ételével, paprikás csirkével várták otthon. De már nem tért haza. A kerékpáros az olimpiai keret tagjaként a közelgő szeged–szabadkai felszabadulási emlékversenyre készült, amikor egy kétéltű harci járművel, gumikerekű tankkal elgázolta a részeg szovjet katona. Tizennyolc éves volt.
  – Fél nyolckor indultunk Debrecenből. Nem foglaltunk el sokat a sávból, mert nem takarásban, oldalszélre felkészülve, hanem a hátszelet kihasználva libasorban haladtunk. A Keleti-főcsatorna felhajtójánál hallottuk, hogy közeledik egy hangos jármű. Annak idején nem volt szokatlan az utakon a szovjet harckocsi vagy tank, így nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. Mikor utolért bennünket, lendületes előzésbe kezdett, de a kanyarban meglátta, hogy szemből jön egy sötétkék Zsiguli. Inkább bennünket választott. Én voltam leghátul, engem ütött el először. Szaltóztam a biciklivel, és bevágódtam az árokba – eleveníti fel a történteket Korhán László, aki akkor tizenöt éves volt. Ma fogtechnikus, egy debreceni támogató alapítvány vezető szociálpedagógusa.
Szakértők megállapították: ahogy a harckocsi, a gumikerekű páncélos a fiúk közé hajtott, egy-két másodpercig maradt a biciklisek sorában, és így ütötte el a hátsó négy embert, majd az első négyet kikerülte.
  – Az előttem kerekező Máté Béla a jármű alá esett, s átment felette a harminctonnás szörnyeteg. Aznap volt tizennégy éves. Hátulról a harmadik Mányi Gabi volt, sorozatos borda- és kulcscsonttörést szenvedett, intenzív osztályon ápolták hetekig, ugyanis egy törött borda átszúrta a tüdejét. Összeforrás után rövidebb lett a kulcscsontja, nem ült kerékpárra soha többet. A szakértők szerint meghalt társunknak, László Sanyinak átment a derekán a jármű – ismerteti a baleset körülményeit az egykori sportoló.

                                                                            Vonalak — egy bringás halála

 

                                  Harckocsis ámokfutás a 4-es főúton: egy elhallgatott incidens története

László Sándor kerékpárversenyző  - mindig az élen

– Borzasztóan vágyott csodakerékpár volt, de nagyon bántott bennünket, hogy mi miatt kaptuk, s bűntudattal ültünk fel rá. Könnyebbek voltak, mint a régiek, s kimondottan versenybiciklihez szánt kerekük volt.

Egészen pontosan emlékszem, darabjuk 54 ezer forintba került volt, s ez 1978-ban igen nagy összeget jelentett. Akkor ezek a biciklik a magyar kerékpársport legjobb kerékpárjainak számítottak. Azonnal megugrott a teljesítményünk, későbbi nagy sikereinket ezekkel a kerékpárokkal értük el – ismeri el a férfi.
Az egykori sportolók tudomása szerint a sportegyesület egymillió forint nevelési támogatást is kapott a magyar pártszervektől.
    László Sándor szülei, Sanyi bácsi és Aranka néni ma is ott laknak, ahol a tragédia napján. Harminc év után is szinte érintetlen a fiuk szobája. A falon nagy portréfelvétel vastag gyászszalaggal. Nagy dobozban tárolják a sok érmet. Azt mondják, a gyermek a szemük fénye volt.

  – Aznap paprikás csirkét készítettem nokedlivel, ez volt Sanyika kedvenc vasárnapi ebédje. Egy időre elugrottunk valahová, s mikor hazajöttünk, a keresztlányom azt mondta, hogy itt járt Kaszab Gyuszi edző, s gyorsan menjek el hozzá, mert beszélni akar velem. Autóba ültem.
  – Gyuszi, hova menjek a fiamért, hol bukott? „Ülj le. Ne menj sehová, meghalt Sanyika” – mondta csendesen. Az edző vezette hazáig a kocsinkat, s már itt volt az egyesület minden vezetője s a rendőrség is.
Közben Aranka nénit az idegklinikára vitték, nyugtató injekcióra volt szüksége.
  – Napokkal később Sikula György, a megyei pártbizottság titkára értem küldött, hogy menjek fel a pártbizottságra, mert akar velem beszélni a karambolról. Nem voltam párttag, így azt üzentem a titkárával, hogy annyi neki onnan idejönni, mint nekem felmenni. Én sem mentem, de ő sem jött. Nem is kerültünk velük kapcsolatba soha – meséli el a férfi.
Sanyi bácsi megjegyzi: a temetésen több ezren voltak, talán néma tiltakozókként. Csak négy autóra fért fel a sok virág.
  – Később azt hallottam vissza, hogy rengeteg rendőr volt ott civilben. Elmentem az ítélethirdetésre is, a szovjet katona Munkácsra akart hazajutni az anyjához, mert egy hónappal korábban nem engedték haza az öcscse temetésére. Tíz év szibériai kényszermunkára ítélték, sóbányába került. Azt jósolta a tolmács, hogy azt nem fogja túlélni.

A lapok elhallgatták, hogy mi történt

   A DVSC a tragédia után egy évvel László Sándor-emlékversenyt akart rendezni, de a pártbizottság megvétózta, így „DVSC ifjúsági verseny” néven hirdették meg. László Sándorékat katonai vonalon többször felkeresték kártérítési ügyben, nem sokkal a baleset után és a rendszerváltást követően is, de végül semmit sem kaptak.
   A magánemberek ennél többet tettek. Egyszer egy rendőr civilben becsengetett Lászlóékhoz, s átadta a gyerek sportmezét, nadrágját és cipőjét. Az élet-halál között lebegő Mányi Gábort is meglátogatta időnként a kórházban a tragédiánál helyszínelő rendőr.
   Bíró Gyula ma a Debreceni Egyetem oktatója. Ő volt 1978-ban, 27 évesen a balesetnél helyszínelő – beteglátogató – rendőr. Így emlékszik a történtekre:
  – Kecskemét melletti hadgyakorlatot követően hajnalban ült részegen a tankba a szovjet katona. A 4-es útra érve mindenkit letolt, letarolt maga előtt az útról. Kecskemét mellett halálra gázolt egy kerékpáron közlekedő idős nénit, s számos autósnak sérülést okozott. Menekültek előle az emberek. Debrecen felé közeledett. Szeptember tizedikén fél nyolckor engedélyt kértem reggelihez, amikor egy magából kikelt, halálfélelmes ember jött be a kapitányságra, s azt ordította: jön a 4-es úton egy őrült által vezetett tank! Bár nem hittünk neki, járőrkocsiba ültem, s a Burgundia–Kossuth utca kereszteződésében láttam, hogy valóban ott várakozik a lámpánál a tank, azaz az ágyúcsővel felszerelt kétéltű páncélozott harcjármű. A hasábrádión beszóltam: jelentem, tényleg itt egy tank, mire azt ordították vissza, hogy azonnal tűnjek el onnét. Kiderült, hogy akkorra már hivatalos úton is értesültek a tank megjelenéséről, s arról is, hogy az Árpád téren, a szovjet határ felé vezető Szabadság út elejénél három elfogó tank várja az aknavetőkkel, géppuskákkal felszerelt harcjárművet.
    Innen már ismerjük a történetet: a szökött katona irányt vált, a Hortobágy felé hajt, és a Keleti-főcsatornánál elüti a kerékpárosokat. Az akkor baleseti helyszínelőként és vizsgálóként szolgáló Bíró Gyula megy ki helyszínelni. A férfi 2007. december 31-én alezredesként szerelt le a rendőrségtől, időközben jogászdiplomát szerzett, és ma kriminalisztikát, közlekedésbiztonság és drogprevenció tantárgyakat tanít a helyi egyetemen.
  – Sokszor beszámoltam a tanítványaimnak erről a tragikus balesetről, s azt is elmondom, hogy az egyik sportoló személyében olyan embert ismerek, aki túlélte azt, hogy áthajtott rajta egy tank – mondja a szakember.
A szovjet katona, bár állítólag munkácsi volt, nem beszélt magyarul. A történet több szereplőjének megfordult a fejében, hogy talán nem munkácsi, s talán nem is ő volt az elkövető. Sokan úgy gondolták, hogy a szovjet hatóságok a felháborodás tompítása céljából a magyar pártszervekkel közösen találták ki azt a magyarázatot, hogy a kerékpáros-gázolást a Szovjetunió magyarlakta területén élő katona követte el. Sikula György, a megyei pártbizottság akkori titkára, Menyhárt Lajos, a városi pártbizottság titkára és Ónosi László, a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztője, később a megyei pártbizottság titkára már nem él. Bíró Gyulától viszont megtudom, hogy a tank Soltvadkert környéki és hortobágyi gázolásáról szóló jelentést a Belügyminisztériumba is felkérették. Visszaemlékezése szerint a szembesítésen, ahol minden sértett ott volt, többen is felismerni vélték az ázsiai vonású férfiban a tank többször is az útirány felől érdeklődő vezetőjét, így vélhetően tényleg ő volt az elkövető.
Mózes Zoltán ezredestől, a Debreceni Katonai Ügyészség vezetőjétől megtudtam, hogy ha magyar–szovjet közös katonai ügyészségi vizsgálat folyt az ügyben, annak esetleges dokumentumait a családtagok kérésére felkutathatják. Így is kétséges azonban, hogy többet lehet megtudni az ámokfutás okáról, a szovjet katona szibériai sorsáról, munkácsi rokonairól.
    Az elhunyt sportoló apja a tragédiát követő évben engedély nélkül emlékkövet helyezett el a hortobágyi helyszínen. Rajta felirat: „Itt halt meg László Sándor kerékpárversenyző 1978. szeptember 10-én.” A napokban megemlékezésre gyűltek össze itt az egykori sporttársak és barátok. Egyszer csak odalépett László Sándorhoz egy nyolcvanon túl járó öregúr, s azt mondta: „Maga az apuka! Én vezettem azt a kék Zsigulit. Én fogtam le a fia szemét, és én takartam be a holttestét.”

 

Fotók: Varga Attila

A cikk először a Magyar Nemzetben jelent meg

   Varga Attila, a cikk szerzője készítette az egyik utolsó interjút Bohumil Hrabal íróval.  Ha nem csak a bringázás és a bor érdekel, hanem az irodalom is, akkor látogass el ide.

   A harckocsi vezetője – két tiszttel a fedélzeten – gyorsított és elmenekült. A fölöttesek még a debreceni Árpád téren ugrottak fel a harckocsira, s köpenyükkel megpróbálták eltakarni a kémlelőnyílást, hogy így késztessék megállásra az ittas katonát, de az a periszkópon keresztül figyelte az utat, a tisztek pedig belátva, hogy az ámokfutó így még több kárt okozhat, újra szabaddá tették számára a kémlelőnyílást.
   Elgázolásukat követően a kék Zsigulival közlekedő férfi megállt, próbált segíteni. Rövidesen újabb autók érkeztek, de akkor még nem volt mobiltelefon, így a mentőknek a Kadarcsi csárdából telefonált valaki, s az negyven perc múlva ért a helyszínre. László Sándor élete nem ezen múlott, ő az ütközéskor azonnal meghalt.
A zsigulis és a nyolc kerékpáros előtt kismotoron haladó edző az autóval üldözni kezdte a harcjárművet, de nyomát sem találták. Ennek oka később lett világos: a páncélozott, de gumikerekű jármű közúton 110–120 kilométeres sebességgel is képes haladni. A szökött katonának Leninvárosban (ma Tiszaújváros) tankokkal állták el az útját, s járművére helikopterről ledobtak egy speciális tankfogó hálót, így megállásra, megadásra kényszerítették.
  – Az ember úgy gondolná, hogy a helyszínen agyonlőtték. S ezt a debreceniek nagy része így is tudja – vetem fel Korhán Lászlónak.
  – Sok legenda született, elsőként az, hogy egyik tiszt elővette az oldalfegyverét, és a helyszínen agyonlőtte a katonát. Nos, ebből egy szó sem igaz – mondja az egykori versenyző.

  – December elején a Budapesti Katonai Ügyészségre hívtak bennünket a vádirat ismertésére. Az egyesület delegált vezetőjével, edzőnkkel voltunk ott. Betekinthettünk a vaskos, képekkel illusztrált dossziéba is. A katona Bócsáról indulva a záhony–csapi határátkelőn át Munkácsra akart eljutni. A szembesítéskor megkérdezték tőle a jelenlétünkben, hogy mit akart csinálni, hová ment. Annyit válaszolt, hogy „damoj mama”. Rabruhás, enyhén közép-ázsiai vonású, zavart viselkedésű fiú volt.

    Tizennégy–tizennyolc év közöttiek voltak a tankkal elgázoltak. Hogyan dolgozták fel a tragédiát, miként alakult további életük?
Korhán László rövidlátóként mínusz ötdioptriás szemüveget hordott, amely a helyszínen összetört, így minden tompává, homályossá vált számára. Évekig kísértette a baleset, ezekre a félelmekre vezeti vissza későbbi konfliktusait az autósokkal.
  – Úgy gondolom, egyik utóhatás az volt, hogy a közúton sportolva a legkisebb jelre, hogy elgázolhatnak bennünket, agresszívak lettünk – mondja. – Többször keveredtünk konfliktusba.
Ha túl közel jöttek hozzájuk, szitkozódtak, s egyszer garázdaság miatt eljártak ellenük, pénzbüntetést is kaptak. Beszámol olyan esetről, hogy egy autós a könyökét súrolta, mire szidalmazni kezdték. A sofőr továbbhajtott, de később be akart fordulni valahova, ám a szembejövő forgalom miatt nem tudott, így utolérték, megkocogtatták a kocsi oldalát, s leköpdösték a karosszériát. Az autós erre felbőgette a motort, s közéjük hajtott.
  – Nem állíthatom, hogy el akart ütni bennünket, de végül is ezt nem tudhattuk – mondja Korhán László. Szétrebbentek a biciklikkel, mire az autó továbbhajtott, de később megállt, és a sofőr vasvillával a kezében lépett ki eléjük az útra. A harckocsis tragédia után fél évvel Balla Viktor sporttársukat is halálos közúti baleset érte, egy velük egykorú fiatalember ütötte el motorral.
  – Ez a két tragédia, a harckocsis baleset s Viktor halála nagyon mély nyomot hagyott bennünk. Ha a fent említett férfi nem zárkózik be az autójába, még jobban megvertük volna. Máskor egy fuvaros vágott elénk, s leszorított bennünket az útról. Szóváltást követően leszállt a bakról, s összeverekedtünk. Ha nincs a baleset, nem váltunk volna ilyenné.
    Máté Béla úgy érezte a tankos baleset után, mintha másodszor született volna meg.
  – Arccal a föld felé estem le, s csak azt éreztem, hogy valami elmegy felettem, később meghallottam a jajgatást, kiáltozást – idézi fel a történteket a ma egy debreceni gyógyszergyárban raktárosként dolgozó férfi. – Akkor még nem volt divat pszichológushoz járni, viszont a kerékpáros sportolók közössége összetartó csapat volt, s a tragédiát követően még inkább összekovácsolódtunk – teszi hozzá.

    Mányi Gábor csak elmondásból ismeri a történteket, neki ugyanis az a nap kiesett az emlékezetéből súlyos balesete miatt. Mivel rajta is átment a tank, többszörös bordatörést szenvedett, bordacsontja a tüdejét is átszúrta. Agyrázkódása is volt, életveszélyes állapotban feküdt a kórházban. Többet nem versenyezhetett, így jól jött neki a felkérés a sportiskolától, hogy legyen edző. Nem annyira a maga sorsának az alakulása, hanem a barátja, csapattársa, Sanyika halála törte meg. Ma egy kereskedelmi társaság területi képviselője.

Rendkívül tehetséges sportoló pályafutása ért véget akkor, 1978. szeptember 10-én szörnyű módon. László Sándor akkoriban a legjobb debreceni kerékpárosnak számított.

    Halála előtt nem sokkal a Debreceni Vasutas Sport Club (DVSC) versenyzőjeként megnyerte a csehszlovák körversenyt, a moszkvai nagydíjat s a jugoszláv körversenyt. Másnap elterjedt a debreceniek körében, hogy egy szökött orosz katona elgázolt fiatal gyerekeket, így a helyiek kizavarták az orosz vásárlókat az Árpád téri ABC-ből. A belügyi szervek vélhetően igyekeztek eltussolni a történteket, nehogy politikai ügy legyen belőlük. A tragédia vasárnap reggel történt, de a hétfői Hajdú-Bihari Naplóban egy szó sem esett róla. Kedden megjelent egy hír arról, hogy László Sándor „edzés közben történt tragikus balesetben meghalt”, a szerdai rendőrségi közlemény viszont már arról is beszámolt, hogy a balesetet egy „alakulatát engedély nélkül elhagyó szovjet sorkatona okozta”, „akinek elfogására az illetékes rendőri és szovjet katonai szervek a szükséges intézkedéseket megtették, néhány óra múlva elfogták és őrizetbe vették”.
    A haláleset a család tragédiáján túl nagy törést jelentett Debrecen kerékpársportjában is; a történtek miatt a DVSC-nél kerékpárosedzőként dolgozó Kaszab Gyula és a debreceni sportiskolánál dolgozó Bujdosó Zsigmond is abbahagyta a munkát. Korhán László hangsúlyozta, hogy az eljárás és a későbbi kárpótlás során a szovjet katonai parancsnokság tagjai végtelenül korrekten viselkedtek velük, túlélőkkel szemben. A pártbizottság a szovjet katonai parancsnoksággal a háta mögött igen kézenfekvő módon próbálta kárpótolni a versenyzőket és az egyesületet: a négy összetört kerékpár helyett beszereztek négy vadonatúj, az NSZK-ból hozott Gudereight kerékpárt a világban akkor legjobbnak tartott Campagnolo-alkatrészekkel felszerelve.
Az írás itt folytatódik.

László Sándor szülei és az érmek

Rendelés

Kapcsolat

Partnereink

Csapatunk

Hirdess